Enzo Ferrarira emlékezünk

Enzo Ferrari 1988. augusztus 14-én hunyt el. Ma úgy emlékezünk rá, ahogyan ő kívánta: csendben. Méhes Károly Ferrari 70 könyvéből a róla szóló fejezetet idézzük, a szerző engedélyével.

Enzo Ferrari

(Modena, 1898. 2. 18.- Maranello, 1988. 8. 14.)

Kevés ember gyakorolt olyan hatást az autózás és autóversenyzés történetére, mint Enzo Ferrari. Egy modenai kovácsműhelyt üzemeltető apa fiáról van szó, aki tíz évesen, 1908-ban látott először autóversenyt egy országút szélén ácsorogva, és ez meghatározta az életét.

Az első háborúban elvesztette apját és bátyját, ő maga is súlyos betegek tért vissza a harctérről. De a régi vágy fellobbant benne, és nagy elszántsággal versenyzővé küzdötte fel magát. Nem volt nagy pilóta, olasz földön nyert pár futamot, második volt egyszer a híres szicíliai körversenyen, a Targa Florion. Ami viszont hamar kiderült, hogy Ferrari remek szervező, össze tudja fogni és képes lelkesíteni az embereket. A Scuderia Ferrari, ami Alfa Romeokat indított, 1929-ben jött lére, és miután 1932-ben megszületett fia, Alfredo, végleg felhagyott a pilótasággal, és már csak a csapatának élt.

Bárki, aki visszaemlékezett rá, igazi olasz „keresztapaként” jellemezte, nem véletlenül érdemelte ki már élete derekán a Commendatore címet. Csak az autói léteztek a számára, a siker, a következő győzelem. Ennek rendelt alá mindent, a mégoly szent családot, közvetlen munkatársait, tervezőket, sportigazgatókat és a pilótákat is. Talán nem véletlenül adta első önéletrajza címének ezt: Rettenetes játékaim. Ahogy egy interjúban, afféle bon mot-ként mondta: – Amikor reggelente a tükörbe nézek, magam is megrettenek!

Egy dologhoz biztos értett, a legendagyártáshoz. A Ferrari-kultuszt, ami a versenypályákon és ennél fogva a közutakon is hamar kialakult, mágikus tudatossággal alakította. Ebben a sors is közrejátszott persze: 1956-ban izomsorvadásban meghalt imádott fia, Dino. De sajnos addigra és ez után is számtalan pilóta fejezte be életét egy vörös autóban ülve. Ascari, Castellotti, Musso, de Portago, Collins, Bandini, Villeneuve…

Ugyanakkor olyasmi sikerült neki, ami senki másnak. Az 1947-ben, pontosan 70 éve alapított, immár Ferrari autókat gyártó céget olyan magasságokba repítette, hogy a márka, az imidzs a gazdasági mutatókat is messze meghaladva ragyog. Egy 2014-es kutatás szerint a Ferrari legerősebb brand a világon.

Enzo számára a versenyzés, ezen belül is a 1950-ben létrehozott Forma-1 volt az élet maga. A legtöbb bajnokságot és versenyt Ferrarival nyerték, és bár többször is fenyegetőzött azzal, hogy hátat fordít az elitkategóriának, ezt sosem tette meg. Idős korára még inkább visszavonultan élt, maranellói irodájában, tévén nézte a futamokat, a csapatigazgatók, mérnökök telefonon számoltak be neki az eseményekről. Itt, ebben a lesötétített szobában, Dino emlékére égő gyertya fényénél, a fekete szemüveg mögé rejtőzve teltek az utolsó évtizedek, akár sikeres volt a csapat, akár nem. Ahogy Niki Lauda mondta egyszer: – Egy látogatás Ferrarinál olyan, mint egy audencia a pápánál.

Ő, aki a jéghideg téli napon született, egy forró augusztusi délutánon hunyt el. Abban az évben, 1988-ban, minden futamot a McLaren versenyzői, Alain Prost és Ayrton Senna nyert meg. De Monzában mindketten kiestek, és az őrjöngő tömeg szeme láttára a két Ferrariban Berger és Alboreto vágtatott ált diadalmasan célvonalon. Mindenki „tudta”: ezt Enzo intézte odafentről…

Halála után a Ferrari cég a FIAT tulajdona lett, kivéve azt a 10 százalékot, amit házasságon kívül született fia, Piero birtokol ma is. Az ágaskodó ló, a cavallino rampante történet Enzo után is folytatódott, és manapság, hetven évvel a márka létrejötte után tán sikeresebbek mint valaha, még akkor is, ha F1-ben megint egy évtizede nem jön össze a bajnoki cím. Igaz, ha a régi maranellóiak sokszor csak hümmögnek: – Itt már csak a pénz számít, valami elveszett a régi időkből. A Commendatore csak a fejét csóválná.

Egy biztos: Enzo Ferrari művé él és milliók rajonganak érte.

Amikor a New Yorki Modern Művészetek Múzeuma megvásárolta az egyik 1990-es F1641-es versenygépet, így indokolták: a Ferrari az emberi technika művészi szintű megvalósulása, ezért vitathatatlanul helye van itt!

Ki vitatkozna velük?

Museo Casa Enzo Ferrari

A 2012 tavaszán megnyitott Museo Casa Enzo Ferrari különleges építmény. Egyrészt ott van a régi ház, ahol valaha, réges-régen Alfredo Ferrari voltaképp kovácsműhelyt tartott fenn. Az idők változásával persze a cég profilja is átalakult, és az automobil megjelenésével mechanikai reparálásokat is elvégeztek benne. Nem sokáig, hiszen az első világháború, a Guerra Grande elragadta az apát, és a vele azonos nevű fiát, a két Alfredot. Maradt Enzo, aki ekkor alig 17 éves volt. Aztán ő is megjárta a frontot, és onnan visszatérve végleg az autók szolgálatába szegődött.

A néhai, L-alakú házat teljes egészében újjáépítették, és itt kapott helyet a Ferrari-mítosz személyesebb része, az “öreg” relikviái. Számtalan régi irat, dokumentum, újság. A hosszanti épületszárnyban vannak kiállítva tárlókban E.F. naplói, amiket pontosan vezetett, és mindig egy olasz trikolort használt könyvjelzőként. Láthatjuk a hírneves ágaskodó ló történetét, a Baracca-család címerállatát, és azt is, hogy immár a Ferrari-jelvényeken miképpen módosult a lovacska formája, tartása. Kiállították Enzo tollát, a legendás lila tintával, aminek használatát szintén apjától örökölte: a papa írt mindig tintaceruzával, ezt hagyta örökül a kisebbik fiának. És a sötét szemüveg, amivel a Commendatore elbújt a világ kíváncsisága elöl, és egyben része lett a mítosznak, amit felettébb tudatosan alakított már az 1950-es évektől kezdve.

A múzeum másik egysége másért, másképp izgalmas. Az udvarház folytatásképp egy hipermodern kiállítótér épült a cseh építészt Jan Kaplicky tervei alapján, aki azonban sajnálatos módon nem érhette meg álma megszületését, mivel 2009-ben elhunyt. A kagylóhéj formájú épület a Ferrari-címerből ismert sárga színben pompázik, ami egyébként Modena színe, amely a Nap városként hirdeti önmagát. A 18 millió euróból egy erre a célra létre hozott alapítvány kebelén belül megvalósult projektről el lehet mondani, hogy nem végeztek félmunkát. A sárga tető alatt lévő csarnokban a fogadótérben rögvest az a 815-ös kocsi fogad, ami még nem Ferrari néven futott, de a fiatal Alberto Ascari 1940-ben már indult vele a Mille Miglián – az autó igazság szerint nem is tűzvörös, hanem bordó. A hatalmas térben látható Ferrarik időről időre változnak, egy-egy kollekció általában időbeli íve is van, ami immár egy évszázadot ölel fel. A kiállított gépek különböző magánkollekciók és autós múzeumok tulajdona. Ugyanez vonatkozik a dokumentumokra is, noha az alapítvány Enzo Ferrarival és az autósporttal kapcsolat 6000 irat digitális másolatát szerezte már be.

A kiállítást egy konferenciaterem egészíti ki, ahol különböző rendezvényeket lehet tartani, és van egy kis moziterem is, ahol egy nagyon jól szerkesztett, Enzo Ferrarival és a fiával Piero Ferrarival készült interjúrészletekkel vegyes dokumentumfilmet vetítenek olaszul, angol felirattal.

A Museo Casa Enzo Ferrari az anyavállalat múzeuma, akárcsak a maranellói Galleria Ferrari. Az intézmény vezetése szeretné továbbadni az iskolásoknak mindazt, ami Enzo Ferrari élettörténetének az alapja volt: hogy mennyire fontosak az álmok, azok megvalósítása, a bátorság, az erőpróbák, a hit, de a kín, a gyötrelem is. Továbbá a kreativitás, ami oly sok módon képes kifejezést nyerni.

Két pápa Maranellóban

Azt szokták mondani, Olaszországban két vallási hely létezik: Vatikán és Maranello. E kettő először 1988-ban találkozott, amikor II. János Pál felkereste Enzo Ferrari székhelyét. A Commendatore kapcsolata a vallással, az egyházzal sosem volt különösebben elmélyült. Hogyan is lett volna, amikor saját bevallása szerint legalább 3000 nővel volt intim kapcsolata élete során, és második fia, Piero házasságon kívül született 1945-ben Nina Larditól. De hát mindezt még az emberi gyengeségek számlájára is lehetne írni, amikért, tudjuk, megfelelő megbánás esetén a katolikus egyház megbocsát. Mert különben Ferrari jó kapcsolatot ápolt különböző egyházfiakkal. Ilyen figura a mai is élő Don Sergio Mantovani, a “pilóták papja”, ahogy Modena környékén hívják: egykor, az 1950-es években maga is versenyzett Ferrarival, foga közé fogott rózsafüzérrel; később elképzelhetetlen volt nélküle az imolai vagy monzai futam, emlékművet emelt az elhunyt versenyzők emlékére, és például aktívan közvetített, amikor Elio de Angelis apját, a gazdag mágnást elrabolták. És az is közismert tény, hogy 1983 óta, amikor egy Ferrari győztesen halad át valamelyik verseny végén a célvonalon, a maranelloi plébános, elsőként Don Erio Belloi, megkondítja a Reggio Emilia-i kisváros tornyában a harangokat.

De ez a viszony nem volt mindig ilyen felhőtlen. Amikor az 1957-es Mille Miglia-n Alfonso de Portago és a mellette ülő amerikai Eddy Nelson Guidizzolo közelében a tömegbe rohant, és a halálba magukkal rántottak tizennégy nézőt, köztük öt gyereket, az egyház úgy érezte, oda kell hatnia. A L’Osservatore Romano az egész autóversenysport elleni támadást indított (kétségtelen: alig két évvel korábban történt a 86 halottat követelő Le Mans-i tragédia, és Guidizzolot pár hónappal megelőzően lelete halálát Modenában Eugenio Castellotti). Természetesen kellett egy főkolompos, ez lett Enzo Ferrari. Vatikán Szaturnuszhoz hasonlította, aki tudvalevőleg felfalta a saját gyermekeit – nos, Enzo is így tett a lap szerint, amikor a halálba hajszolta a pilótáit… Kétségtelen, hogy nem lehetett azt állítani, hogy semmiben sem volt igazuk.

Aztán eltelt harminc év, és a viszonyok megváltoztak. 1988-at írunk, Enzo februárban betöltötte a 90. évét, de már valóban öreg és gyenge volt. Talán ezért is érezték úgy egyesek, hogy még megvalósulhatna az a látogatás, ami meghozhatja a Vatikán és Ferrari összeborulását. A pápa a Po-folyó mentén tett látogatást, és Don Galassao Andreoli közvetítése nyomán látogatott el június 4-én tehát Maranelloba. Andreoli atya a közeli Baggiovara plébánosa volt, aki ugyan nem tartozott Ferrari közeli barátai közé, de ő volt a modenai vasmunkások szakszervezetének lelkipásztora… A fioranói tesztpályára, ahol a Commendatore lakóháza is áll, már egy nyitott, piros, 8 hengeres Ferrari Mondial 3000-essel gördült be, mellett ott volt Agostino Casaroli, a pápa jobb keze. A fogadásukra felsorakozott helybéliek élén Piero Ferrari állt – a nagy öreg lázasan nyomta az ágyat modenai házában.

Dél körül a pápa telefonon kereste Ferrarit. A beszélgetés természetesen olaszul zajlott, ha lehet hinni egyes forrásoknak, a lényegét tekintve körülbelül így:

– Szentatyám, tudom, hogy nem éltem példás katolikus életet, de a magam módján mindig kapcsolatban álltam Istennel.

– Ferrari – mondta a pápa -, mindannyian vétkezünk, de ha megbánjuk bűneinket, a Mindenható bizonyosan megbocsát. Te sok örömet adtál autóiddal és pilótáiddal az embereknek. Én most ezért feloldozlak téged.

Lent, az udvaron néhány régi modell mellett az aktuális, Forma-1-es gép várta II. János Pált, és a két versenyző, az olasz Michéle Alboreto és az osztrák Gerhard Berger, aki erre a jeles alkalomra Christina nevű kislányát magával hozhatta. Wojtyla a maga kedélyes módján mindenkivel eltársalgott és a megáldotta a Kanadai Nagydíjra készülő csapatot (mindkettő lerobbant a versenyen…).

Enzo Ferrari két hónappal később, augusztus 14-én hunyt el.

  1. János Pál még hosszan ült Szent Péter trónján. És mintha az élet ismételné magát, csak ezúttal megfordítva: amikor már túl volt a nyolcvanon, Parkinson-kórja egyre inkább elhatalmasodott rajta, a sikerei csúcsán lévő Ferrari-csapat ellátogatott a beteg pápához a Vatikánba. Ott volt megint Piero Ferrari, Montezemolo elnök, Jean Todt sportigazgató és természetesen a pilóták: Michael Schumacher, Rubens Barrichello és Luca Badoer is. Egy pompás Ferrari F1-modellel ajándékozták meg a Szentatyát, aki ezúttal is kijelentette, hogy a Ferrari fontos példa, mert megmutatja a küzdés és a munka értelmét a fiataloknak, és egyben örömforrás is a rajongótábor számára.

Még a kőkemény Schumacher is azt mondta a vizit után: – Mélyen megindító volt a pápa társaságában lenni. Érezni lehetett, hogy ebben a törékeny, gyenge testben is mekkora erő rejtezik.

Amikor 2005-ben Maranelloban leleplezték az azévi F1-es autót, Montezemolo elnök első mondata az volt, hogy e helyről kívánnak jobbulást II. János Pálnak.

Aki végül április 2-án halt meg.

foto: Méhes Károly – Ferrari 70