Navigátorok – Csányi Botond

A race1.hu elindított egy cikksorozatot. Azokról, akik a teljesítményük, bátorságuk,elhivatottságuk ellenére méltánytalanul szorulnak a háttérbe. Nem az ő nevükkel kezdődik a tudósítás,nem őket kérdezi a riporter,pedig sok minden rajtuk múlik. Ők a Navigátorok. Sorozatunk második részében Csányi Botonddal beszélgettünk.

14 éves voltam, amikor a barátaimmal a Mecseken megfertőződtem. Itt dőlt el a bajnoki cím Kiss Feri és Janika közt, én pedig MOL Rallye Team szurkoló lettem, és onnantól nem volt visszaút. – mesélte a kezdeteteket Csányi Botond, aki Klausz Kristóffal együtt versenyez egy Peugeot 208 R2.vel. Idén itthon nem látjuk őket, mert elsősorban külföldi futamokon indulnak. Legutóbb a Velenje Ralin szerepeltek, ahol abszolút 10. helyen értek célba.

A kezdetek története nem ismeretlen, hiszen sokan vagyunk így, az első raliverseny után ez a sportág nem ereszti az embert. Csányi Botond története azonban másképp alakult, mert tinédzserként egy versenyautó jobboldali ülésében találta magát Leutsch István mellett. Na jó egy Trabant 601-es volt az a versenyautó, és amatőr kategóriában mentek, de versenyeztek. Egyetlen rejtélyes elem maradt a történetben, az, hogy a szülők hogy egyeztek ebbe bele?

Mindig is próbáltak támogatni a szüleim, így ebbe is beleegyeztek, bár édesanyám a mai napig nem örül annak, hogy autóversenyzek. Persze az még nem volt komoly versenyzésnek nevezhető, mert egy házilag épített Trabanttal próbálkoztunk. Golf Gti ülésekkel, otthon a garázsban szerelgetett autóval ugyan, de mentünk, és nagyon jól éreztük magunkat.

Az első évek után persze Botond életében is eljött az a pillanat, amikor ki akarta magát próbálni a bal egyben is.

2003-ban vettek a szüleim egy A-s Trabantot és azzal mentem Takács Péterrel, aki akkor navigált nekem. Amatőr versenyeken, és a Király Gabi által szervezett szlalombajnokságban indultunk. Nem is volt olyan rossz, 17 évesen jó indulás volt. Aztán léptünk egy nagyot, és vettünk egy Golf GTi-t, és oda Rábel Levente ült be mellém. Hamar kiderült, hogy ez nekünk még sok, anyagilag is nehéz volt finanszírozni, és nem is tartom magam annyira jó pilótának. Sokszor kopott slickekkel mentünk, csúszkáltunk össze vissza, és persze nem jöttek a jó eredmények. Sokat köszönhetek Lajtai Zsoltinak, akkor az ő csapatában versenyeztünk, és rengeteget tanultam tőle.”

„Az első komolyabb évem 2006-ban volt, az akkor már Ralisprintnek nevezett bajnokságban. Gráber Tamás keresett meg, hogy egy Suzuki Gti-vel induljunk. Tomi jó pilóta volt, és igaz, hogy utcai gumikon mentünk, de vele tanultam meg, hogy lehet gyorsan is menni. Év végén megnyertük a bajnokságot, és ez adott egy olyan alapot, amire a későbbiekben építkezni lehetett.”

 

„2008-ban a Rally2-ben indultunk Váradi Gyurival egy 124-es Mercedesszel. Úgy kerültem mellé, hogy az orfűi versenyen Kovács Öcsivel egy Ladával előfutottunk, Gyuri épp navigátort keresett, én pedig épp ráértem. A Mercivel kaland volt az élet, 3200 köbcenti, 24 szelep, hatalmas karosszéria, az csinált helyet, ahogy a Gyuri mondaná. Nagyon szerettem vele menni, jókat versenyeztünk, és a nézők voltak az elsők, nekik autóztunk, persze hálásak voltak érte. Sokat mentünk az keresztben árokban, és ott azt tanultam meg, hogy nem kell félni, lehet bízni a másikban.

Sosem féltél, a kezdetekkor sem?

Nem, érdekes, hogy még most sem. Nyilván végig gondolja az ember, hogy bármi történhet, hiszen 160-nal vagy 200-zal lobogni a fák között nem természetes dolog.  Voltak persze baleseteink, de hála istennek igazán nagyot még nem estünk. A baleseteket én lassított felvételként élem meg, úgy mint egy teljesen lebutított videofelvételt. Aztán csak várom a végét.

És ha vége, és tudtok tovább menni, akkor folytatod a diktálást?

Azt szoktam mondani, hogy az életünkért diktálunk. Azt gondolom, hogy fontos a mi szerepünk, hiszen ez egy csapatsport is. Főleg külföldön, mert itthon szinte minden pilóta eltalál már fejből ezeken a pályákon. Fontosak itt is a navigátorok, de nem olyan szinten, mint egy ismeretlen külföldi pályán.

A Rali2 után jött az újabb ugrás, az első osztály.

Puskádi Jani keresett meg, érdekes módon megint Orfűn, hogy menjünk együtt, ráadásul épp akkor váltott az Ufo Civicre, ami akkor egy új technika volt. Megint komoly lépcső volt, 2 literes benzines, szekvenciális váltóval, ráadásul külföldön is elindultunk. Az osztrák Lavanttal Rali volt az első, ami köztudottan nehéz verseny. Ott tényleg be lettem dobva a mély vízbe. Külföldi verseny, helyismeret nélkül, angolul kellett kommunikálni, de megbirkóztunk vele. Aztán jött egy Barum Rali, ahol kétszer is kiestünk. Először a városi gyorson az elején, aztán a második napon, talán a Trojak gyorsaságin kiütöttünk egy hidat. Igaz ott a fél mezőny kiesett, és olyan pilóták is indultak mint Kopeczky.

 

Hallottam egy kalandos skót raliról is.

2009-ben mentünk ott, a második IRC versenyem volt, én lábon vittem a pályabejáró kocsit oda is és vissza is. Pontosan olyan időjárás volt, mint amit Skóciában elképzelsz, sőt még annál is rosszabb. Annyira esett, hogy szakaszokat kellett törölni, mert járhatatlanok voltak a pályák. Ott minden utolért minket. Defektet kaptunk, de nem tudtuk levenni a kereket. Az időellenőrzőben a sportbíró adott szerszámot, és teljesen szabálytalanul kicseréltük a kereket. Persze kikéstünk a rajtból, de elengedett bennünket. Aztán etapon elhagytuk a kerekünket. Vizin Laci bácsiék még látták elrepülni, ugyanis mögöttünk jöttek. A céldobogón is ömlő esőben vártuk a verseny véget. Az egy igazi túlélés volt, sosem felejtem el, de egyben az egyik legszebb versenyem is volt.

Kijutottál a nemzetközi porondra, de a régi társakkal tartod a kapcsolatot?

Mostanában ez egy kicsit nehezebb, mert szétszóródtunk a világban, de például Leutsch István is írt párszor a Facebookon, hogy örül neki, hogy kitartottam a sport mellett, és azért valamilyen szinten sikeresek is vagyunk a csapattal. Ennek az alapköveit együtt tettük le, és erre mindketten büszkék vagyunk. De a többiekkel is megvan a kapcsolat.

Kitartottál a sport mellett, mondta Leutsch István. Sport az autóversenyzés, főleg navigátorként? Ugye a magyar köztudatban ez nem mindig egyértelmű.

Sport. Én akkor tartom a hobbit is sportnak, ha ezzel kel, és ezzel fekszik az ember. Persze ehhez kell egy olyan párkapcsolat is, egy másik fél, aki adott esetben elviseli, hogy én naponta megnézek tíz belső felvételt. Szerintem ettől sport a sport. Tanulni, fejlődni pedig sosem szégyen.

Hogyan képezed magad?

Nem vagyok olyan típus, aki mindent megjegyez, ezért rengeteg belső felvételt nézek. Bárkiét szívesen, persze van egy kettő, amit azonnal ki is kapcsolok, de például a sajátjainkat rengetegszer visszanézem, és keresem azokat a pontokat, ahol javítani lehet.  Én mit mondtam rosszul, ő mit csinált rosszul, hogyan lehetne az együttműködést javítani, ezt keresem.

Kritikus vagy magaddal?

Teljes mértékben. Még ha azt a visszajelzést kapom, hogy ez most jó volt, akkor is találok benne olyan pontot, amit javítani lehet. Nyelvbotlás, késés, korábbi diktálás, nem pontos ismétlés, ezek mind hibák, amit javítani lehet. Ugyanúgy, mint a pilótánál, hogy előbb elvált, nem oda kanyarodik, ugyanúgy hibázunk mi is. Egy navigátor akkor téveszt könnyen, ha rosszul van feldolgozva a pálya, felnéz, és nem azt látja, amit kell. Például most a Wechselland Ralin az első napon nagyon nagy felhőben és ködben mentünk,  és mivel jó időben tréningeztünk, nem azt láttuk, ami fel volt írva. Ott nagyon nehéz volt a tájékozódás, nehéz volt eltalálni a ritmust. Egyébként nem is az autóban a legnehezebb, verseny közben, hanem inkább a hátteret biztosítani. A tréningeket összeállítani, átlátni a pályákat, összerakni a versenyt, szerintem ez a legnehezebb része. Ebben az évben rengeteg új verseny van számomra, ami nem kis kihívás, bele is kell szokni, ugyanis jó pár évig a Horvát pályákon mehettem.

Puskádi Jani után hogyan folytattad?

Néhány versenyt mentünk Molnár Dodóval egy Mitsubishivel, és akkor úgy volt, hogy befejezem. De megkeresett Szilágyi Jani, és csak külföldi versenyeken akart indulni. A horvát bajnokság volt a fő csapásirány, és elkezdtünk együtt versenyezni, nagyon jól ment a közös munka. Négy évet töltöttünk együtt, az már majdnem házasság (nevet). Főként Mitsubishivel mentünk, bár volt próbálkozás S2000-res 207-essel is, 208 R2-vel, Honda R3-mal, de mentünk WRC-vel is, egy Subaruval.

 

A WRC milyen volt?

Keveset teszteltünk, ehhez képest talán összetett harmadikak vagy negyedikek lettünk, tehát nem sült el rosszul. Az autó az szenzációs, a murván ugyan nem érződött annyira a tempókülönbség, de a hangok csodálatosak benne. A hajtás, a fékek, az információs kijelző, és már maga az üléspozíció is olyan, amilyennek egy igazi raliautót képzelsz. 

 

Elértünk a tavalyi évhez, újra Mitsubishi, de már Várkonyi Szabolccsal.

Nem is volt teljes az év Várkonyi Szabolccsal, mert a szezon végén már beültem Klausz Kristóf mellé. Szabival pedig csak külföldi versenyeken indultunk, de nagyon jó futamokat mentünk együtt, nagyon jól éreztem magam mellette, és a mai napig baráti a kapcsolatunk. A családja is elkíséri szinte az összes futamra, és ahol van rá lehetőség, oda a párom is eljön velem, így például a 2016 Kanári Szigeteki Rallyt egybekötöttük egy nyaralással is.

Miért csak külföld? Egyre többen választják azokat a versenyeket, de mi az oka?

Más a színvonal. Ez a legfontosabb. Persze vannak olyan bajnokságok, ahol gyengébb a mezőny, de az eleje mindenhol kemény. A verseny pedig sokkal színvonalasabb, nem is értem miért nem tanulnak tőlük a magyar szervezők, vagy a szövetség. Alázatosabbak, és sokkal rugalmasabbak a rendezők, egy pillanatra sincs olyan érzésünk, hogy nem a versenyzők és a nézők az elsők.  Mondok pár apró példát. Az osztrákok úgy szervezik a pályabejárást, hogy belefér közben egy ebéd is. A horvátok, vagy a szlovének nagyságrendekkel rugalmasabbak a szabályokat illetően, például ha van hely a szervizparkban, akkor nincs tragédia, ha matrica nélkül bemegy egy autó. Ha pedig gond van, akkor odajön, és európai stílusban megkér, hogy légy szíves állj ki, mert nem férünk el. Sorolhatnám még sokáig a különbségeket, de a lényeg az, hogy nekik az a fontos, hogy jól érezd magad azon a hétvégén, amikor a szenvedélyednek hódolsz, és jól érezze magát a néző is.

A Mitsubishik után milyen volt visszaülni Klausz Kristóf mellé a „kisautóba”?

A Mitsubishi egy nagy taxi, az helyet csinál magának. Gyors autó, de egy kicsit meguntam. Az R2 egy üvöltő kis méregzsák. 190 lóerő, kétkerék hajtás, lendületből kell vele megoldani a dolgokat, így nem visszalépés. Sőt, nehezebb vele gyorsan menni, mint a Mitsubishivel. Olyan pályákon, ahol nem jön ki a Mitsubishi brutális nyomatéka, és nem kell a nagy végsebesség, ott az R2-vel is oda lehet szurkálni.

Előtte nálad idősebb pilótákkal mentél, most pedig te lettél az idézőjeles nagy öreg. Ez a szerep mennyire fekszik neked?

Igaz, hogy van köztünk 10 év korkülönbség, és sok mindent másképp lát, mint én, de tapasztalatban ez nem biztos, hogy látszik. Lehet, hogy ő még nálam is többet ment, az elmúlt három évben rengeteg kilométer van a kezében. Folyamatosan csiszolódunk egymáshoz. Tudod, pilóta és navigátor között ez olyan, mint egy férj feleség viszony. Akkor működik jól egy páros, ha van bizalom, ha ez nincs meg, akkor véget is ér a történet. Baráti kapcsolat kell, ismerni kell a másikat a pályán kívül is, mert akkor tudom azt, hogy épp hogy ébredt azon a reggelen, milyen a kedve, mit vár tőlem.

Ez ennyire egyoldalú?

Nem teljesen az, de alapvetően egy navigátor idomul a pilótához. Ha kell, visszafogom, ha kell, próbálok gyorsítani. Kristófot általában vissza kell fogni. Ha rossz az euróárfolyam (nevet) akkor türelmesebbnek kell lenni. Mindegyik pilótának megvannak a rigolyái. Emberek, sokszor nagy a teher rajtuk, akár magánéletben, akár a versenyen. Ezt tudni kell kezelni, alkalmazkodni kell, és akkor lehet eredményesen versenyezni. Kicsit pszichológusok is vagyunk úgy gondolom.

És a csapat többi részével milyen a navigátor viszonya?

Az egyik kulcsa a sikeres versenyeknek, hogy ez is tökéletesen működjön. Közhelynek hangzik, de alapvető igazság, hogy a csapat minden tagja ugyanolyan fontos. Almát enni a szervizparkban, tiszta szélvédővel elindulni, vagy tudni azt, hogy jól meg van húzva a kerék, egyformán kell ehhez a sporthoz, és ettől csapatsport. Nekem fontos a szerelők véleménye is, mindig meg is kérdezem őket, mert néha ők jobban látnak egy-egy kérdést, mint mi az autóból. De szerencsére ezzel soha nem is volt problémánk, pályafutásom során nem is tudok olyan állomást, ahol ne lett volna jó a szervizcsapat.

Mi az álmod?

A Dakar. Egyszer szeretnék oda eljutni, mindegy milyen autóval. Tartok tőle, hogy ez a nem megvalósítható álmok közé tartozik, de hát ki tudja. Ezen kívül nincsenek nagy álmaim. Sok szép dolgot elértem, remek versenyeken, nagyon jó pilótákkal és csapatokkal versenyeztem, és ezért csinálom. Persze fontos a bajnoki cím is, de nem feltétlenül ezért megyek. Az élmények a legfontosabbak. Ha úgy jövünk le egy gyorsaságin, hogy engem is kiráz a hideg, mert annyira jó volt, akkor már megérte. Ha egy versenyen csak egy ilyen szakasz van, akkor az már egy jó verseny.

Meddig tart egy ilyen élmény?

Jó visszanézni ezeket a szakaszokat, de ahhoz már túl régóta versenyzek, hogy egy-egy ilyen élményt kiemeljek. A közeg az, ami vonz, maga a versenyzés, és a hangulat. Szerencsére mostanában rengeteget megyünk, most is még nézegetem az előző verseny felvételeit, de már készülök a következőre. Kicsit furán hangzik, de úgy érzem, sokszor oda megyek haza. Talán a legfontosabb, amikor az ember ül a versenyautóban az időellenőrző állomás előtt, és odajön hozzá egy csapat kisgyerek, matricát, ezt-azt, amazt kérni. Ez már egy külön élményt, motivációt ad. Mai napig őrzöm a Ranga László/ Kiss Ferenc/ Büki Ernő által aláírt posztert. Már nagyon viharos állapotban van, de egy örök élmény marad, amikor megkaptam. Talán ezeket a kis embereket is meg tudjuk fertőzni egy-egy aláírással, vagy történettel. Ki tudja? Lehet, hogy a jövő Rally bajnoka lesz belőlük.

fotó: Csányi Botond archívuma