Az ember aki az objektív mögött van – Sándor Tamás

Sándor Tamás (STom) képei rendszeresen feltűnnek a race1.hu cikkeiben is. Rali, ralikrossz, túraautózás, mindenhol ott van fotós barátunk, és nemcsak a sokszor külön történeteket elmesélő fotóit küldi nekünk versenyről versenyre, hanem saját élményeit is sokszor megosztja velünk. Most fordul a kocka, STom-ot ezúttal a saját történetéről kérdeztük.

Mikor kezdted az autóversenyek fotózását?
Nem ma volt! Először a 2001-es Veszprém Rallye nyirádi prológján került a kezembe fényképezőgép. Ez még egy Olympus filmes gép volt, és a verseny után alig bírtam kivárni a hétfőt, hogy mehessünk előhívatni a képeket. Kár volt annyira izgulni, az első fotón  Janika Peugeot-jának csak az eleje fért a kompozíciómba, az is elég távolról. De gyorsan tanultam, Érdi papa Subaruja már félig, Tagaiék Mitsubishije már háromnegyedig látható a képen. Még ebben az évben visszatértem, rallycross versenyekre. Ekkor már többségében az egész versenyautó rajta van a képen, bár ennek jó pár tekercs film volt az ára.

Miért épp az autósport? Annyi egyszerűbben fotózható téma van… 😀
Nem választottam konkrétan az autósport. Versenyre mindenképp jártunk,mint rajongók. Én viszont akartam néhány emléket. De már akkor is úgy mentem minden futamra, hogy na most még jobb leszek. Aztán jöttek az egyre jobb fényképezőgépek (amik ma már inkább viccesek), első digitálisként egy 2 megapixeles Nikon, majd egy 4 megapixeles Sony. Nyilván itt már látható volt a minőség javulása, és innen már nem volt megállás, szépen lassan teljesen belefolytam a dologba.

Sok más területen is dolgozol, miben más az autóversenyek fotózása?
Abban mindenképp, hogy még mindig ezt szeretem a legjobban! Ha csak magára a fotózásra vetítjük a kérdést, egy versenyen elsősorban a biztonságunkra kell figyelni, és én például arra is ügyelek, hogy lehetőség szerint ne zavarjak se más kollégát, se nézőt azzal, hogy ott jövök-megyek előtte. Egy esküvőn vagy egyéb rendezvényen ez nem túlzottan érdekel. Persze abban is más, hogy egy portré fotózásnál mondhatom azt, hogy ezt mégsem így kellene csinálnunk, próbáljuk meg újból máshogy stb. Autóversenyen ez nincs. Előre tudni kell, hogy amit elterveztem, az úgy is fog kinézni a fotón. Ez a ralin különösen igaz, de pályaversenyen sem érdemes azzal nyugtatni magam, hogy majd a következő körben. Mert nem biztos hogy lesz következő kör. Ott van még az is, hogy lehetőség szerint minél több helyről készüljön fotó. Több kanyarról, boxból, célról stb. És van, hogy ezt egy versenyen belül kell megcsinálni. Ezek miatt elég izgalmas, és pörgős tud lenni egy verseny. Ugyanezt nem mondhatom el egy tárgyfotózásról. Az minden szempontból nyugodtabb, lassabb.

Milyen képességek kellenek,hogy valaki  jó motorsport fotós legyen?
Mindenképp kell hozzá jó és egyedi látásmód, hogy hiába áll rajtad kívül még két fotós ugyanott, a képeitek mégis különbözzenek. A komponálás egy idő után ösztönös lesz. Kell az is, hogy ahol állsz, tudd mi fog történni. Megdobja az autót? Kicsúszhat? Itt fog próbálkozni az előzéssel? Így már esemény is várható a képen. Elhivatottságra is szükség van, rengeteget kell fotózni. Nem eszetlenül kattintgatni, hanem újabb és újabb elképzeléseket gyakorolni. Fontos a  megfelelően alkalmazott szoftveres utómunka is. Azt is tudni kell pontosan, hogy milyen szinten áll a tudásunk, és hol az a terület ahol még tanulni és újítani kell. Ez azért is fontos, mert a kritikák rossz irányba vihetik el az embert. Én például meghallgatom a negatív véleményt, de nem igazán érdekel. Ugyanígy, ha valaki nagyon dicsér egy olyan képet, ami szerintem nem a legjobb, azzal sem tudok mit kezdeni. És soha nem lehetünk elégedettek teljesen, mert ha veregetjük saját vállunkat és elkezdünk megszokásból fotózni, akkor ott van vége a történetnek.

Van különbség szakágak közt fotózás tekintetében?
Olyan túl nagy nincs, a gép beállításai nagyjából ugyanúgy mozognak mindenhol, az objektívpark meg amúgy is állandó. Azt, hogy mit akarsz még belekomponálni a képbe, megtalálod egy erdőben is, és egy épített pályán is.

Sokszor dolgozol egy csapatnak, vagy egy versenyzőnek, ez mennyiben más, mint amikor egy versenyt dikumentálsz?
Teljesen más egy csapatnak vagy versenyzőnek fényképezni, mint például a saját fotós oldalamra. Azt gondolom, a szakmai kihívás mellett más okokból is ez a legjobb dolog. Egyrészt szurkolóként is ott vagyok, ami nagyon izgalmas, és néha hihetetlen. Egy szurkolónak pedig az egyik legnagyobb élmény, ha közel kerül egy versenyautóhoz, megnézheti alaposabban stb. Ilyen fotózásokon pedig egész nap az autók körül mozoghatok. De ez persze nem megy a munka rovására, mindig a fotózáson van a hangsúly! Másik dolog, hogy belülről is belelát az ember a csapat munkájába. Mindig is érdekelt, hogy működik egy csapat, hogy van megszervezve a dolguk. A lelátón ülők sokszor furcsállják, hogy egy versenyző miért ezt és azt teszi a pályán. Így viszont ezt a részét is megismerhetem és megérthetem, hiszen hallhatom a pilóta és a csapat közötti megbeszéléseket, taktikákat, esetleg gyors videó elemzéseket. Sőt, az is előfordult már hogy a versenyző megmondta, az utolsó körben fog előzni, ebben a kanyarban. Úgy is lett. Szóval míg kintről egy néző nem mindig érti miért teszi azt a versenyző épp azt,amit, miért csak két kört megy, miért enged valakit maga elé mikor gyorsabb, miért most jön joker körre, addig bentről figyelve látom, hogy általában ez mind-mind előre megbeszélt forgatókönyv. De ugyanilyen érdekes a szerelők munkája is. Igazi csapatmunka folyik, szerintem gyakorlatilag szavak nélkül megértik egymást. És soha nincs pánik, az autó általában mindig időre elkészül. Tehát a fotózáson kívül ezek miatt is nagyon érdekesek a versenyek.

Ezeken a csapatfotózásokon milyen kapcsolat alakul ki közted és a csapat közt?
Nyugodtan mondhatom,hogy volt szerencsém teljesen profi csapatoknak fotózni. Olyan emberek között dolgozhattam, akiket csak a tévéből , netről ismertem korábban. Azt hiszem nagyon szerencsés vagyok,mert ezek a csapatok, a versenyzők, a csapatfőnökök, a szerelők és a segítő családtagok is, amellett hogy rendkívül profin csinálják a feladataikat, kivétel nélkül két lábbal a földön járó emberek. A nap nagy részét persze a munka teszi ki nekik is, de időnként vagy esetleg esténként jut idő beszélgetni is. Teljesen baráti a légkör.

Vannak nehéz esetnek számító pilóták?
Akikkel együtt dolgozom, mindegyik versenyző a szó jó értelmében véve átlagos, és intelligens srác. Semmi nagyképűség, semmi felsőbbrendűség, nincs hisztizés ha valami nem sikerül. Ezért is mondtam, hogy profik. Az viszont igaz, hogy mindegyik pilóta volt már olyan helyzetben, hogy magához képest nagyon stresszes volt, vagy éppen a dühkitörés szélén állt. Ilyenkor inkább meghúzódik az ember a háttérben, aztán egy perc múlva mikor felém fordul a versenyző, meglepődök, ahogy teljesen nyugodtan megkérdezi, hogy: megnézzük a képeket?

Amikor fotózni mész van előre elképzeld koncepciód, vagy a helyszínen derül ki?
Mindkettő igaz. Épített pályán könnyebb a dolog, korábbi fotókból és videókból azért ki lehet találni, hogy hol vannak a jó helyek. Bár ha sokadszor megyek ugyanoda, már otthon elgondolom hogy mit tudnék újítani. Raliversenyekre csak egy napra megyek, akkor is általában a nullás autó előtt érek ki. Így fel sem merülhet, hogy bejárjam a pályát egy jó helyet keresve. Mivel jönnek velem haverok is, inkább azokat a nézőbarát helyeket keresem, ahova könnyen eljutunk, és látvány is várható. De sokszor csak úgy rábökünk egy szakaszra és odamegyünk. Akkor viszont a lehetőségekhez képet keresnünk kell a jó helyet.

 

Voltak veszélyes szituációid?
Voltak igen, de szerintem ez mindenkinél így van. Ralin és rallycrosson is sokszor volt necces pillanat, de Robby Gordon Hummerje elől kétszer olyan gyorsan szedi az ember a lábát, az biztos! 😀

Por, hideg, forróság mit a legnehezebb elviselni?
Ezek közül egyikkel sincs semmi bajom, még az eső is belefér! A Veszprém Rali gyerekkorom óta a por evésről és a leégésről szól, az egyetlen havas versenyemen -15 fok volt, tavaly pedig Zolderben szerintem közel voltam a fagyhalálhoz. Akkor Zengő Zolitól kaptam takarót hajnali négykor, és ez is jellemző Zolira, hogy a legapróbb részletre is odafigyel. Újabban rosszban vagyok az időjárással, ahol megjelenek, ott esik. Amit nagyon nem szeretek, az a balesetből vagy műszaki hibából kiinduló késés, csúszás.

Melyik a kedvenced az autóverseny fotózásban?
Sok kedvenc van. Ilyen például egy olyan murvás kanyar, ahol hatalmas, sűrű porfelhőt tudnak produkálni az autók. Ez persze a WRC-s korszakban volt az igazi. Ritkán jutok el sajnos, de igazi élmény egy vizesárok is. Pályaversenyeken a sikánok a kedvenceim, és bármilyen féktáv. Régebben nem mondtam volna ezt, de tavaly óta nagyon szeretek a boxban fotózni. Sőt, szerintem ez áll legközelebb a fotográfus szakmához, és sokkal változatosabb mint kint a pályán. Jelen pillanatban ez érdekel a legjobban, főleg hogy rengeteg olyan dolgot lehet ebben még tanulni, ami más jellegű fotózásokon is jól jön. Volt szerencsém egy neves fotóssal együtt dolgozni pár versenyen, azt hiszem ebben a műfajban itthon etalonnak számít a szakmai felkészültsége. Szóval van még hova fejlődni.

Mi a nagy álmod?
Szeretnék folyamatosan fejlődni, és bármilyen körülmények között egy állandó minőséget hozni. Ennek az álmodozásnak a legvégén pedig az áll, hogy stabilan tagja legyek egy csapatnak, egy teljes szezonban fotózhassam őket. Ehhez tavaly már nagyon közel voltam, és bizony akkor már az álmaimat éltem! 

Kedvenc fotók?
Az mindig, minden eseményről van, nem tudok kiemelni egyet sem. Aztán sokszor előfordul hogy pár hónap múlva azt gondolom az addig kedvencemről, hogy ez lehetett volna jobb, ezt és ezt csinálhattam volna máshogy is. De amelyik fotót nagy szeretettel fogadják a versenyzők vagy rajongók, azt természetesen az én szememben is többet ér.

Volt nagy lemaradásod valamilyen esetről?
Bevallom volt egy olyan sztori, hogy a pilótám összetörte az autót az első kanyarban. Nekem viszont az előttem zajló eseményekre volt belőve a gépem, így a baleset fotója rossz minőségű, bemozdult lett. Azt pedig nem vállaltam, töröltem mindet. Aznap alig bírtam aludni…

 

foto: STom